Az alábbiakban a múlt héten megjelent interjú második részét olvashatják, amelyben a supersouls.com riportere beszélget Moojival a csendről, a szeretetről, valamint magáról az emberi lényről, amelynek lényege az időtlen és tökéletes Igazság. 

SuperSoul: Ha mi teremtjük a valóságunkat, akkor mivel magyarázod a szenvedést?

Mooji: Ezt a témát sok különböző nézőpontból megvilágították már. A nézőpontok attól függenek, hogy milyen kultúra, elsősorban milyen spirituális kultúra felől közelítesz. Ha a karma elképzelését vagy ehhez hasonlókat is szeretnéd belevenni a kérdésbe, akkor a téma sokkal összetettebbé válik, és persze a magyarázat függ attól is, hogy milyen módon akarjuk tárgyalni a témát. Ha csupán az általunk ismert életünk keretei felől közelítünk, akkor úgy tűnik, hogy az életünk, a helyzetünk, az életben elfoglalt helyünk, az, ahová születtünk mind-mind felfogható véletlenként, ami csak úgy megtörtént velünk. Lehet valakinek az a meggyőződése, hogy a jóllét azt jelenti, hogy anyagi jólétben élünk, de más gondolhatja ezt másképp, hiheti, hogy a jólléthez kevés anyagi tulajdon is elegendő, ám a belső szellemi, gazdagság, együttérzés, megértés és bölcsesség elengedhetetlen. Ezeket is tekinthetjük a gazdagság különböző formáinak.

SuperSoul: Papaji hangsúlyozta, hogy a csenden keresztüli tanítás fontosabb, mint a szavakon keresztüli. Te ezt hogyan alkalmazod a Szatszangjaid során? (A Szatszang jelentése lelki együttlét, “ott lenni, ahol a valóságról (Istenről) esik szó”. A Szatszangon a lelki keresők Mesterük vezetésével, vagy ha ez nem lehetséges, akkor az ő áldásával és spirituális jelenlétével az isteni tudásról és annak belső megvalósításáról elmélkednek és gyakorolják. Szerk. megj.)

Mooji: Úgy érzem, ahhoz, hogy valaki valóban a csenden keresztül tudjon tanulni, megfelelő érettség szükséges. Nagyon nehéz a csenden és a mozdulatlanságon keresztül megfogni valakit, főleg ha olyan kultúrából érkezett, ahol sokat gondolkodnak, ahol az élet mentális megközelítésében bíznak, ahol elméből közelítenek a dolgokhoz, és ahol nagyon erős hangsúly esik az intellektuális megértésre.

A Szatszang üléseken gyakran csak együtt üldögélünk anélkül, hogy verbális beszélgetésekbe bonyolódnánk. Jóleső a pillanatban lenni beszéd nélkül, és mi ezt értékeljük és élvezzük. Ily módon a csend természetes módon, önmagától jelenik meg, az emberek elcsendesednek ? nem érzik, hogy tanulnának bármit is, és lehet, hogy ezt az érzést le sem tudják teljesen írni, ám mégis nagyon erőteljes és kedvező élmény számukra. Azonban néhány Szatszangra érkező ember kezdetben nagyon kényelmetlennek érezte a csendet. Amikor olyan környezetben vagy, ahol sok az ember, úgy tűnhet, hogy csendben lenni valamiféle fura játszma, sőt akár még hatásvadásznak is érezheted.

?A Szeretet az esszenciális lényünk. A szeretethez való kapcsolódás elképzelése csak azért született meg, mert valami elválasztottnak érzi magát a szeretettől.?

Néha csendes elvonulásokat hirdetünk. Azok, akik még soha nem voltak ilyenen, tudni szeretnék, hogy miképpen is működik ez. Azt kérdik: ?Egész nap csak üldögéltek és egy szót sem szóltok?? Nem erről van szó. Ahhoz, hogy a társasági vagy külvilágbeli nyomás mindennapi megszokásai nélküli, támogató környezetet teremtsünk, arra bátorítjuk az embereket, hogy ne kezdjenek semmiféle kommunikációba, így minden résztvevő teljes mértékben a belső lényére fókuszálhat. Még a testbeszédet és a szemkontaktust is ellenezzük, és bár ez eleinte nehéznek vagy természetellenesnek tűnik, végül szinte mindenki kedvét leli benne és hálás érte. A csendes elvonulások során mindenki csendben teszi a dolgát, még akkor is, amikor együtt eszünk.

A fő Szatszang ideje alatt azonban teret adunk annak, hogy az emberek előálljanak kérdéseikkel, kétségeikkel, vallomásaikkal és megfigyeléseikkel. Kezdetben ez néhány ember számára nagyon furcsa lehet. Mások hatalmas újdonságnak érezhetik, hogy úgy vannak együtt embertársaikkal, hogy nem szólnak hozzájuk. De a legtöbb ember számára az ilyen elvonulások óriási ajándékok. Két-három nap után legtöbben teljesen természetesen lépnek be a csend állapotába. Néhány ember nem tud teljesen elmerülni benne, de a legtöbben olyan csendbe süllyednek, ami nem erőltetett, hanem valódi csend, a saját természetes lényünkhöz és létezésünkhöz hasonló csend. Amikor az emberek elkezdik megtapasztalni a csendnek ezt a mezejét, könnyebben találják meg a válaszaikat, és a tiszta jelenlét gyönyörű, puha energiáját kezdik sugározni. Számos résztvevő síráson és kacagáson keresztül jut át az érzelmi elengedés állapotán, és fokozatosan rálelnek a minden változás mögött meghúzódó könnyed és természetes örömre. Ezt követően olyan szakaszba kerülnek, amelyre csupán az egós identitástól mentes, tiszta semlegesség és a mély csend jellemző

Papaji erről beszélt. Ebben az állapotban könnyű kommunikálni, nem csupán verbálisan, hanem energetikailag is, és megjelenik egy csendes áramlás, egy finom és szépséges kommunikáció, amely konfliktusmentes, hiszen túlmutat a szavakon és fogalmakon.

SS: Mi pontosan a szeretet energiája, és hogyan tudunk ehhez az erőteljes energiához kapcsolódni?

Mooji: A szeretethez nem kapcsolódunk ? mi magunk vagyunk a szeretet, ahogyan az életet sem éljük ? mi vagyunk az élet. A szeretet az esszenciális lényünk. A szeretethez való kapcsolódás elképzelése csak azért született meg, mert valami elválasztottnak érzi magát a szeretettől. Az, ami elválasztottnak érzi magát a szeretettől, nem más, mint az önképünk, az elképzelésünk arról, hogy kik is vagyunk. Ez az elképzelés nem harmonikus, nem stabil, ezért a személy nézőpontjából ott a késztetés, hogy valami stabilat találjon.

Mivel nem kellőképpen kérdőjelezzük meg azt, akik vagyunk, a személyes identitásunk győzedelmeskedik valóságként. Intuitíven érezzük, hogy stabilak és egészek vagyunk, és ezzel az érzettel együtt jár a késztetés, hogy megtaláljuk ezt a harmóniát és teljességet. Ám ezt nem lelheti meg a személyiség, aki egy pszichológiai képződmény. Még ha a személyiség képes is lenne találni valami stabilnak és egésznek nevezhetőt, nem tudná folyamatosan értékelni azt. A személyiség állandóan változik, sohasem stabil, és a változónak lehetetlen rálelnie és megtartania a változatlant.

A folyamatos mozgás világában élünk, ám mindebben ott van a középpontunkban a mozdulatlan ? a valódi Lényünk. Bármely hiteles spirituális keresés végső célja felfedezni azt a mozdulatlanságot, amely minden mozgás középpontjában jelen van. Amint ezt felismerjük magunkban, rátalálunk arra, hogy a szeretet Létezik.  A szeretet nem tökéletesíthető, a szeretet az, ami mi vagyunk. Ám amíg magunkat csupán személyiségnek, autonóm egyéniségnek képzeljük, addig az a küzdelem, hogy ráleljünk és elérjünk valamit igencsak valóságosnak tűnik. 

SuperSoul: Éreztél valaha vágyat arra, hogy gyerekeknek tarts Szatszangot?

Mooji: Meghívtak, hogy látogassak el iskolákba és beszélgessek a gyerekekkel, és azon kaptam magam, hogy történeteket mesélek nekik az élet alapvető dolgainak megértéséről. A gyerekek a felnőttekhez hasonlóan hihetetlenül élvezik a történeteket, és ezeken az egyszerű meséken keresztül jutnak el lényeges felismerésekhez és annak értékeléséhez, ami már eleve rendben van bennük.  A mesemondás remek módszer, amelyen keresztül a gyerekek megérthetik a lényegi igazságokat. Ez persze a felnőttekre is igaz.

Nyitott vagyok arra, hogy gyerekek is részt vegyenek a Szatszangon. Néhány gyerek el is jött és feltette a kérdéseit, amelyek igen érett és bölcs kérdések voltak.

SS: Érzésed szerint mi a legörömtelibb az általad végzett munkában?

Mooji: [Mooji mosolyogni kezd, becsukja a szemeit és lassan elismétli a kérdésemet.] Számomra a legörömtelibb azt hallgatni, amikor valaki újra a saját, valódi látásán keresztül nyilvánul meg. Látni az embereket megszabadulni a káprázataiktól és az életnek nevezett tánc során örökölt vagy magukra szedett koncepcióiktól, látni őket visszatérni valamihez, ami minden emberi lény számára alapvető.

Azt érzem örömként a szívemben, hogy láthatom a másik emberi lényt mindenféle szégyen vagy bűntudat megtapasztalása nélkül akár az ő, akár az én oldalamon ?  ez a valódi találkozás. Nem kell ismernem a múltbeli vagy jövőbeli kivetítéseit, vágyait és törekvéseit, nem kell tudnom, hogy miben hisz, mert tisztában vagyok vele hogy mi az, ami nem tud nem lenni ? az időtlen és tökéletes Igazság. Ezt tudva és látva öröm tölti el a szívemet.

SuperSoul: Mooji, nagyon hálásak vagyunk azért a bölcsességért, amit megosztottál velünk, Te határozottan egy Szuper Lélek vagy!

Az interjút Dirk Tepstra, a SuperSouls alapítója készítette. Bővebb információ Moojiról: mooji.org.

forrás: supersouls.com, fordította: Hargittai Krisztina

Mooji könyve  kedvezményes áron kapható webshopunkban!  Könyvesbolt

Az alábbiakban egy múlt héten készült különleges interjú szövege olvasható, amelyben a supersouls.com riportere beszélget Moojival a harmóniáról, az igazságról, valamint arról, hogy miképpen teremtsünk egyensúlyt egónk és spirituális lényünk között.

Mooji,  a követői által kedvesen Papaji-nak nevezett  nagy Advaita mester, Sri H.W.L. Poonja  tanítványa, aki kérdés nélkül ajánlja fel életét a Szív hívó szavának. Ez vezetett a Portugália déli részén fekvő Monta Sahaja ashram és elvonulási központ megszületéséhez. Ahogy Mooji mondja: “Késztetést éreztem rá, hogy egy láthatatlan jelenléttől vezérelve idejöjjek, hogy a keresők rálelhessenek a saját Szívükben lakozó valódi Vezetőre.”

Super Souls: Ha a lelkünk vágyik a dualitásmentességben való létezésre, akkor miért vagyunk itt? Miért nem maradunk az egységben?

Mooji: Már most is az egység állapotában vagyunk, ám az élet és az egyén dinamikus kifejeződésében a tudatosságnak meg kell tapasztalnia a dualitást. Ez viccesen hangzik, hiszen azt mondhatnád erre: “Azt hittem a tudatosság tökéletes.” – és persze az is, ám amikor dualitásként, relativitásként fejeződik ki, amikor világi létezésként jelenik meg, akkor elkerülhetetlenül jelen van, és szükségszerű is, hiszen nem létezik megtapasztalás dualitás nélkül.

Valódi természetünk a harmónia. Ez a harmónia mindig harmonikus. A harmónia soha nem lehet diszharmónia. A harmónia egyetlen módon tapasztalhatja meg a diszharmóniát: ha álmodja vagy – ha úgy jobban tetszik- elképzeli azt. A harmónia először megálmodja a diszharmóniát, azután ebben az álomvilágban bolyongva keresi a harmóniát, mert a létezésünkben benne rejlik a ösztönzés arra, hogy a természeteset és harmonikusat keressük. Ezt az élet jógájának is nevezhetjük.

A diszharmóniának ebben az álmában van valami, ami elválasztottságot érez és ezért szomorú. Az emberiség döntő többsége számára a boldogság keresése a dolgok megszerzésének formáját ölti: a megfelelő karrier megtalálását, a sok pénzt, a stabil és boldog párkapcsolatot, családot, hírnevet, hatalmat és így tovább. Ám végül rá kell ébrednünk, hogy ezek a dolgok nem hoznak tartós kielégülést. Mégis ennek a játéknak minden mozzanata jelentőséggel bír, és hozzájárul a nagy színdarab kibontakozásához, mert végül kifogyva a lépési lehetőségekből, az emberek kénytelenek a figyelmüket befelé fordítani.

Az élet szembesíti őket a kérdéssel: Ki vagyok valójában? Mi az, ami “én-ként” létezik itt, és annak mi a célja?

Néha a “Ki vagyok én?”-t a piranja-kérdésemnek nevezem – felfalja a kérdezőt és mindazt, amit igaznak vél, mígnem nem marad más állandó, mint maga a színtiszta tudatos jelenlét. Még a valamit kutató kereső érzete is ebben a tudatos jelenlétben  ismerhető fel, ez egy atomi felfedezés vagy ráismerés az Én végső megvalósulásának ösvényén.

Super Souls: Nemrégiben azt mondtad, hogy: “Ha nyitott vagy az Igazságra, akkor egyre tágul a látásod.” Meg tudod magyarázni, hogy pontosan mi az igazság, hogyan ismerjük fel, és hogyan tudunk kapcsolódni hozzá?

Mooji: Először is, szeretnék eloszlatni egy tévhitet: Az Igazság nem tudás, nem valamiféle elképzelések vagy filozófiai meglátások szent gyűjteménye. Nem arról van szó, hogy ha rátalálsz az igazságra, akkor ismered és birtoklod az igazságot. Ez nem így működik. Mi vagyunk az igazság. Mi vagyunk az igazság fizikai vagy dinamikus kifejeződése is, ám a testünk inkább ennek múlékony aspektusa. Mi vagyunk a változatlan igazság, az időtlen harmónia. Valójában egyek vagyunk minden létező egészével. Tekints rá az élet, az öröm, a bölcsesség, a béke, a sokszínűség és a nyilvánvaló ellentétek játékának kifejeződéseként – minderre együttesen mondhatjuk, hogy azok dinamikus létezőként mi vagyunk. Nem hiszem, hogy ezt tanítani lehet, mert nem olyan könnyű felfogni. Jobban szeretek valakit elvezetni a belső Én direkt felismeréséhez, az üresség teltségének felfedezéséhez, mert az nem nehéz, ha a nyitottság jelen van. Gyakran az egyszerű, tiszta útmutatáson keresztül az emberek valóban kiüresednek, ám ez nem az a halott tér, amit az elme ürességként határoz meg. Ez az üresség egy meghatározhatatlan, oszthatatlan egész. Az illata is édes, és hatalmas örömet, bölcsességet, békét, együttérzést és szeretetet sugároz. Egy olyan megdöbbentő felfedezés, amit csupán szóbeli vagy intellektuális tanítás útján lehetetlen átadni.

Ám az igazságnak eme mélységes és közvetlen  megtapasztalása ellenére is úgy tűnik, hogy az elme ismét visszatér azokkal a hamis elképzelésekkel az egyén személyes énjéről és életéről, amelyek kétségeket ébresztenek azzal kapcsolatban, hogy valódi természetünk az erőfeszítés nélküli szabadság – vagyis ez a megértés feledésbe merül.

Ez azért történik, mert még mindig őrizzük a személyes identitásunk érzetét, és az az a kapu, amelyen keresztül ezek a pszichológiai energiák ismét visszatérnek, és úgy tűnik, hogy elborítanak. Amikor érezzük az egós gondolkodás eme vérfürdőjét, akkor mondhatni minden energia a tett színhelyére áramlik, és úgy érezzük, hogy elveszítettük az igazságot. Ha erős ez a meggyőződésünk, akkor valóban létezővé “hisszük”, és vele ellentétes meggyőződéseket kell találnunk ahhoz, hogy megpróbáljunk kikerülni valamiből, ami valójában csupán illuzórikus.

Életünk nagy részét ebben az illúzióban éljük, ám ha az igazságot valóban felfedezzük, akkor az természetesen felfedi, hogy ezek az illúziók mik is valójában, és azok nem tudnak sokáig fennmaradni az igazság fényében. Assisi Szent Ferenc mondta egyszer: “Amit keresel az már ott van, ahonnan keresel.”  Ez egy gyönyörű  kulcs. Mert a kondícióink és  a teoretikus és objektív tudásba vetett bizalmunk miatt úgy tűnik, hogy az igazságot felfedezhetjük a jelenségeken keresztül, holott az igazság az alany, nem pedig a tárgy. Valamiféle kegyelemre van szükség ahhoz, hogy ezt a megértést direkt megtapasztalásba fordítsuk, mert beleragadhatunk a megismerés hagyományos, intellektuális módozatába. Az igazságot nem lehet azon a módon felfedezni, ahogy bármi mást. Valójában már mi magunk vagyunk az igazság, amit kutatunk és megtalálni vágyunk, így hát nincs szükség az én mögé tekinteni.

Ahogy elkezded felismerni a benned rejlő harmóniát és a teljességet, a régi félreértések az elme felszínére kerülnek, és kipukkannak, mint a buborékok, amikor az óceán felszínére bukkannak. Így elkezded felismerni, hogy mindig is a változatlan Én voltál, és az a hit, hogy az igazsággá “válsz”, soha nem volt igaz.

?Az igazság egyszerű, ám az igazság kutatója gyakran összetett.”

Super Souls: Ahogy spirituálisan növekszünk, gyakran érzünk ellenállást az ego részéről. Hogyan tudjuk kiegyensúlyozni a spirituális lényünket az egónkkal/elménkkel, és miképpen tudjuk elérni a teljes szabadságot és tudunk önmagunk lenni?

Mooji: Nem érzem, hogy lenne bármi ok, amiért ki kellene egyeznünk bármilyen helyzettel, amely azután az ego érzetének fenntartását indokolttá teszi. Nem érzem, hogy lenne bármilyen értéke vagy előnye annak, ha ego-k vagyunk. Lehet, hogy merész dolog ilyet mondani, ám fontos leszögezni a kezdetektől fogva, hogy mi nem az ego vagyunk.

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ami vagyunk, az túlmutat azon a pszichológiai felépítésen, amely elhiteti velünk, hogy a kondícióink és csupán a testünk vagyunk. Az egót egy igencsak korlátozó én-képnek tartom, ami állandóan változik, és még a legnagyszerűbb önmagadról szóló képed sem a valódi “te”.

A testünk teljes mértékben ártalmatlan, ugyanakkor szükséges ahhoz, hogy a megtapasztalás megtörténhessen. Ezért nem utasítom el a testet, ám  azonosulni csupán a testtel és a kondíciókkal igencsak korlátozó lenne. A test nem érző. Nem ismer téged, nem tudja, hogy kihez tartozik, csak egy biológiai mechanizmus, amelyen keresztül a tudatosság funkcionál. Ez a test és a tudatosság együtt alkotja a teljes működést. Ám maga a tudatosság sem csupán egy test, a tudatosság az, ami  vagyunk. A spiritualitás vagy a spirituális kutatás egész alapja az, hogy felfedezzük a kondicionált identitásunk és annak kivetülései mögötti igaz természetünket.

Nem érzem úgy, hogy túl nagy fókuszt kellene helyeznünk az egyensúly megtalálására, inkább arra helyezzünk hangsúlyt, hogy felfedezzük, mi az igazság. Senki nem tud egyensúlyba hozni valamit – az egyensúly már ott van, alapvető lényünk mélyén rejlik. Az igazság felfedezésével úgy tűnik, hogy az egyensúly életre kel a tudatosságunkon keresztül, és ráébredünk, hogy a dolgok már önmagukban harmóniában vannak. Nincs senki, aki ezt a harmóniát fenn tudja tartani, és még ha lenne is ilyen, ez egy minden idejét felölelő munka lenne, amely nem hagyna időt sem az öröm természetes kifejezésére, sem bármi másra. Az ego egy kicsit mindig kibillenve érzi magát az egyensúlyból és az összehangoltságból, vagy elválasztva érzi magát valamitől, amit intuitíven teljességnek vagy középpontban levésnek definiál. Jelen van a harmónia, ám nem tudja teljesen megfogni, mi is az.

Úgy tűnhet, hogy az ego nézőpontja a konkrét lényünk, ám az csupán egyfajta én-kép. Az elképzelésünk arról, hogy kik vagyunk nem annak a valósága, akik vagyunk és ami van. A valódi spirituális felfedezés az, hogy észrevesszük és élő módon felismerjük, hogy nem csupán az ego kondíciói vagyunk. Valójában ha a kondícióink volnánk, akkor képtelenek lennénk megfigyelni a kondíciókat.  Ha követed a kutatásnak és az önelemzésnek ezt a fonalát, akkor elkezdesz kifejleszteni egy természetes ráismerést, amely nem objektív felismerés, és ráébredsz, hogy minden látszaton túl létezel.

Az igazság egyszerű, ám az igazság kutatója gyakran összetett. Ezért a kutató gyakran azt várja, hogy az igaz felismerés valami óriási dolog, valami megfoghatatlan és természetfeletti, ám ezek csupán elvárások, amelyek ironikus módon abból a forrásból és egyszerűségből erednek, ami az igazság maga. Efelett a finom megértés felett gyakran átsiklunk.

Super Souls: Szükség van a szenvedésre a spirituális növekedéshez?

Mooji: Igen. Ha rajtunk múlna, hogy válasszunk és megtervezzük az életünket úgy, ahogy azt hisszük, hogy az a számunkra a legjobb, akkor szinte mindig elkerülnénk a kényelmetlenséget, vagy bármit, ami valóban kihívást jelent a nézőpontjainkra és kondícióinkra nézve. Csupa csokimázas megtapasztalással töltenénk meg az életünket. Ám gyakran a nagyon intenzív, kellemetlen vagy kihívást jelentő tapasztalásokon keresztül gyorsabban és mélyre hatóbban fejlődünk.  Ezért úgy érzem, jobb is, hogy az életünk igazából nincs a mi kezünkben, és nem tudjuk előre, mi vár ránk.

Nagyon gyakran, amikor valamilyen nehézségen megyünk keresztül, könnyebben együtt érzünk  másokkal. Amikor minden könnyű, nem igazán értékeljük a nehézségeket, és azt a gazdagságot, amit azok életre hívnak. A megbecsülés nagy szerepet játszik a bölcsesség, rálátás és az együttérzés távlatainak kifejlesztésében.  Különböző paradigmák és nézőpontok léteznek minderről. Bármilyen helyzetben vagy is, bárhol is találod magad, ott mindig van egy,  a legbelsőbb lényedre nyíló ajtó.

Mi az, ami az igazságot olyan könnyen hozzáférhetővé teszi az egyikben, és a másikban nem? Nos, mondhatnánk, hogy attól függ, az identitásod milyen erőteljesen alapszik a kondícióidon, mennyire erősen hiszed, hogy te ez a test vagy, és hasonlók. Ha az a meggyőződés, hogy “Én a testem vagyok.” erős, akkor nehéz lesz számodra elfogadni a spirituális beszédmódot, mert a te nyelvezeted inkább az anyagi világra épül, a hús-vér valóságra.

Valaki olyan számára, akinek az elméje hozzászokott a spirituális szemlélődéshez, és nem csak olyan valaki, aki intellektuálisan tanult, könnyű és természetes az univerzum ritmusával és áramlásával összehangolódva és annak úgymond valódi idejében létezve élni. Ők spontán módon ragadják meg a lényegi dolgokat.

Ezek az eltérő nézőpontok formálják a megtapasztalás minőségét, mélységét, hatását és “érzetét”. A világot valaki érzékelheti egy igencsak klausztrofóbiás helyként, míg más ugyanazt a megnyilvánulást örömteli, csodás, tágas térnek észleli. Megint másnak az élet lehet elkülönült és érzéketlen, mintha az egész csupán egy röpke és jelentéktelen játék lenne. Az eltérő észleléseknek, az érettség  és az identitások szintjeinek a  hatása és befolyása természetesen személyenként nagyban eltér.

Super Souls: Mooji, köszönjük ezt az inspiráló beszélgetést!

forrás: www.supersouls.com, fordította: Hargittai Krisztina

Mooji könyve  most kedvezményes áron kapható webshopunkban!  Könyvesbolt

A cikk folytatása a következő linkre kattintva olvasható: Interjú Moojival (2. rész)